Szóval egy csomó gúzsbakötöttség van az ember életében, legalábbis a legtöbben így érezzük, én is. Az egyik jelenlegi gúzsom a munkahelyem. Közhelyes probléma, tudom, és néha szégyenlem is bevallani, mert tisztában vagyok vele, hányan keresnek hónapok vagy talán évek óta biztos megélhetést nyújtó munkahelyet hiába. Márpedig az enyém ilyen. Kezdhetném sorolni, mi minden nyomorítja ott mégis a lelkem, de az se lenne fair ha itt lefikáznám a sárga földig a vállalatot. Csak... egy kis képet festenék arról, milyen vagyok én és milyen a hely, ahol dolgozom, és hogy a kettő miért nem jó párosítás. Egy kollégám miután egyszer kiöntöttem neki a lelkem, azt mondta: "Szóval lekötik kezed, lábad, majd azt mondják: Táncolj!". Tökéletes hasonlat. Az elmúlt hat év során nem egy önképző tréningre jutottam el a vállalat jóvoltából, és szinte mindegyiken előfordult valamilyen személyiség- vagy típuselemző teszt. Kábé mindannyiszor kijött, hogy teljesen kilógok, abból a sorból, amibe a kollégáim többsége tartozik. Semmi gond a kollégáimmal! A probléma velem van, vagyis azzal, hogy én nem vagyok oda való. Mindenfélével próbálkoztam, az első években frankón lelkes voltam, és még klassz főnökeim is voltak, akik tudták, hogyan kell ambicionálni. Az a "baj" velem, hogy ha valamit, hát lelkesedni azt tudok, eleinte szinte bármiért, ami újdonságot jelent. A másik "típushibám" pedig, hogy bármibe fogok jó akarok lenni benne, a legjobb. Ezzel a két tulajdonsággal vezettem félre a főnökiemet és önmagamat is. Elértem azt a bizalmat, ami után még egy szinttel feljebb lépek, és benne vagyok a kiváltságos kevesek körében. Amivel csak úgy önmagában boldog kellene legyek, nem kéne túlzottan értelmet, fontosságot vagy újdonságot hajkurásznom, csak simán örülni, hogy megalapoztam a helyem és a hosszú távú karrierem egy ilyen cégnél. Ez az a szint, ami a csoportvezetőnél eggyel feljebb van, de a nagy öreg manegereknél lejjebb. Amit a tanulékony és ambiciózus ifjú titánok számára találtak ki. Ahol már nem kell egy csoportot egyben tartani, nem kell ápolni a lelküket, odafigyelni rájuk, hogy motiváltak legyenek, és ahol már a legkevesebb közöd van a konkrétan elvégzett munkához, ugyanakkor igazi felelősség és döntés sincsen a kezedben. Nevezzük senior-csoportvezetőnek, vagy junior-managernek, mindegy. Te a nagyfőnök árnyékában játszod a kis diktátort, lefelé gyakorlod a nyomást, felfelé pedig prezentálod az eredményeket, te magad semmit nem teszel már hozzá, maximum az arcodat, ami mindig tudja, mihez, milyen képet kell vágni. De még ez sem olyan izgi, mert egy ilyen cégnél a szerep és arckifejezés készlet elég szűk. Kábé lekorlátozódik a "bólogassunk hozzáértő képpel az értekezleteken" és a "prezentáljunk diadalmas arccal a beszámolókon" variációkra, meg arra a "tehetségre", hogy minden más érzelmi és egyéb hirtelen, őszinte, nem-oda-való megnyílvánulást enyomj.
Én elhiszem, hogy van akit ez lelkesít, és fel akar nőni a nagy manager szintjére, és tudja, hogy ez az út vezet oda, és egyáltalán, már abban is okosabb nálam, hogy sokkal jobban felmérte, mibe vágta a fejszéjét, és neki bejön a számítása. Én viszont, aki az egyik ilyen személyiségteszt 12 típusából az "idealista bajnok" csoportba tartozom, és az érző, intuitív markereim erősebbek a gondolkodó, rendszerezőknél, és erőteljesen extravertált vagyok, erre csak addig voltam alkalmas, amíg tényleg találtam benne izgalmat, értelmet, kihívást. De, hogy is mondjam, hat év alatt, minden ami újdonság és érdekesség volt a számomra egy ilyen helyen, nagyjából elsajátítható, sőt bőven, és már átlátom, hogyan őrölnek az óriás malomkerekek, és hogy nem kellenek ide újító hajlamú súlyos egyéniségek, és innentől kezdve eljátszani sem tudom azt, amiben nem hiszek.
Szóval napokig gondolkodtam és őrlődtem, mert ekkor kezdtem érezni, hogy ez az út nagyon máshová vezet, mint ahová eredetileg indulni akartam. Mikor megtudtam, ki van rajtam kívül "versenyben" azért a bizonyos előléptetésért, akkor szállt el minden kétségem: Ez nem én vagyok! Az őszinteséget választottam, beszéltem a főnökömmel, aki jó fej volt, de valószinűleg nem tejesen értette, mi ütött belém. Nem mondhatom, hogy ezután rögtön levették rólam a kezüket, hisz végülis azt kaptam, amit kértem: humánabb területre helyeztek: a HR-re...
